Anonim szex- és szerelemfüggők

4. fejezet

Első Lépés

Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk szex- és szerelmi függésünkkel szemben, - hogy életünk irányíthatatlanná vált.

A „tehetetlen” kifejezés számos kapcsolódó gondolatot vet föl. Először is azt jelenti, hogy bármilyen hatalom/erő hozza általában az értelmes döntéseket szexuális és érzelmi viselkedésünk terén, ezzel a hatalommal/erővel mi nem rendelkezünk. Az (érzelmi függésként és romantikus játszmákként felfogott) szex és a szerelem rabszolgái lettünk. A tény, hogy e dolgok foglyai lettünk rávilágít arra, hogy szexuális és érzelmi mintázataink terén nagyon fontos számunkra, hogy az általunk szükségesnek tartott „nyereségre” szert tegyünk.

Amikor elvarázsoltuk magunkat a szexualitással, olykor csupán el akartuk feledni az élet kötelmeit és felelősségeit. Máskor a romantikus és szexuális kalandokkal a csalódás és a bűntudat terheit szerettük volna eltüntetni. Néha csak egy másik személlyel akartuk kitölteni belső ürességünket. Megint máskor talán az elkötelezettségtől való félelmünket akartuk leplezni, amikor úgy gondoltuk, egy új típusú erkölcsiség, a „bűntudat nélküli szex”, a „szabad szerelem” vagy a „szabadidős szexualitás” elveit valljuk. De szexuális energiánkat és érzelmi befektetéseinket mindannyian a fájdalom csökkentésére, vagy az örömérzet növelésére használtuk. Ezek a mindent elsöprő késztetések vezérelték szexuális és érzelmi indítékainkat és tetteinket.

Életünk bizonyos időszakaiban viselkedésünk a függőség kényszeres tüneteit öltötte magára. Ezek a kezdetben ritka epizódok havi, majd heti rendszerességűvé váltak. Alkalmatlan pillanatokban történtek meg velünk, és megzavarták a munkánkat vagy a családi kötelezettségeinket. Az esetenkénti nappali álmodozás állandó megszállottsággá vált, ami tönkretette azt a képességünket, hogy mindennapi fontos ügyeinkre koncentráljunk. A munkahelyi, baráti vagy társaságbeli tevékenységekkel kapcsolatos elégedettség lassacskán eltűnt, és azt vettük észre, hogy időnket és gondolatainkat egyre inkább az tölti ki, hogy egy-egy személyről ábrándozunk. A szexuális feszültség maszturbálással való alkalmi levezetése szükségletté vált, amihez meg kellett teremteni a feltételeket. Elvesztettük az ellenőrzést annak gyakorisága, mennyisége (vagy mindkettő felett), hogy mikor keresünk romantikus vagy szexuális „megoldást” az élet nehézségeire.

Voltak köztünk olyanok, akik elképesztő intenzitással bonyolódtak bele a szexuális és romantikus találkozásokba és kapcsolatokba, szinte összeolvadtak élettársukkal vagy szerelmükkel. Ezek az élmények egyre kényszeresebbé váltak, magukkal sodortak bennünket, ami eleinte lelkesítő volt, utóbb viszont már egyre kevésbé akartuk őket. A szexuális és romantikus kapcsolatokban való elmerülésünk ellenállhatatlan erővel a mélybe rántott bennünket, szexuális és érzelmi igényeinket folyamatosan lekötve valódi, tagadhatatlan sóvárgássá vált, tartós rabsággá alakult.

Eredetileg ártalmatlan kikapcsolódásra vágytunk az élet feszültségei és felelősségei alól, a múlt miatti bűntudat és a jelenbéli frusztrációk enyhülését akartuk, ám eljutottunk a teljes önelvesztéshez. Az erkölcs „szép új világa”, ahol „minden belefér”, mivel „semmi sem számít”, megbosszulta magát, és most valamiféle maradék értelem vagy valóság után kapkodunk az életünkben. A kényszeresség és a megszállottság lettek új gazdáink, és ez oda vezetett, hogy szexuális és érzelmi életünket már nem mi irányítjuk, ezen a terén már nem tudunk uralkodni magunkon. Akár bevallottuk, akár nem, elvesztettük az ellenőrzést.

A „mit számít, úgyis minden belefér” alapállásából nézve a kontroll-hiány nem tűnik olyan rossz dolognak. Gyakran éppen maga a függés bűvöl el bennünket, és győz meg arról, hogy épp ezt akartuk. Sokan annyira érzéketlenné váltunk, hogy már csak egy szexuális vagy romantikus „robbanás” érzelmi és testi intenzitása tudta lázba hozni egyre üresebb és kiégettebb lényünket. Mint a marhák esetében az elektromos bélyegzés fájdalma a kimerült és elkábult állatot, úgy lökött be minket is egy-egy újabb „adag” abba az átmeneti illúzióba, hogy egyáltalán élünk. Mintha egy hang azt ismételgette volna a fejünkben, hogy „ha egyre többet kapok belőle, egyszer talán minden a helyére kerül”.

Ha a függőségünknek az volt a formája, hogy egy-egy személytől függtünk, akkor ez a kontrollhiány nem mindig tűnt olyan rossznak. Azt gondolhattuk, hogy a rabságunk a „mennyekben köttetett” találkozás, és mivel mindent feláldozunk ezért a szerelemért, önzetlenségünkért majd biztosan jutalomban részesülünk. Egyedül az élet szürke és üres volt; ha viszont egyre inkább a részévé válhattunk szerelmünknek, ha EGGYÉ válhattunk vele, akkor minden rendbe jött.

Ugyanakkor egy bizonytalan, de kitartó hang a legmélyebb én-részünkből azt súgta, hogy nincs ez így jól. Bár függőségünk kulturális és racionális álarcok mögé bújt, - az öngyilkosság lehetőségétől eltekintve - képtelenségnek tűnt elhallgattatni azt a belső hangot, amelyik folyamatosan azt súgta a fülünkbe, hogy az élet lehetőségeit, a teljesség és növekedés esélyeit tehetetlenül hagyjuk elmenni magunk mellett. Az elszalasztott lehetőségek, illetve a korábbi cselekedeteink és szenvedélyeink keltette bűntudat egy jóval mélyebb és áthatóbb bűntudatnak adott helyet: annak az érzésnek, hogy életünket meg sem éltük, hogy hátat fordítottunk az értelmes élet lehetőségének.

Ezeket az alapvető hiányosságokat megpróbáltuk nem meglátni magunkban. De bármit tettünk, újra és újra előkerültek. Már a függő szenvedély tüze sem tudta kioltani őket. Maga a függőség sem szállította már automatikusan a korábban megbízhatóan érkező és teljesen magával ragadó szexuális vagy érzelmi nyereséget. Lassan világossá vált a számunkra, hogy a szex és szerelem függésbe való belesüllyedésünk teljesen értelmetlen és hiábavaló.

Mindegy mi volt a mintázat: a csapongó promiszkuitás, a szélsőséges érzelmi függés egy személytől, vagy ezek bármilyen kombinációja. A megfelelő időben mindannyian megtapasztaltuk a valódi kétségbeesést. Belénk hasított a rémület, hogy amennyiben folytatjuk függőségi tüneteink kiélését, ha hagyjuk, hogy ezek irányítsanak bennünket, akkor elveszítjük ép elménket, s átbillenünk annak a szakadéknak a peremén, amelyen túl az élet bármilyen stabilitása vagy értelme örökre elérhetetlenné válhat számunkra. Ez a jövőkép még a fizikai halál gondolatánál is rémisztőbb volt számunkra. A lélek elvesztése annál ijesztőbb, minél inkább úgy folytatódik a test létezése, hogy belülről nem jut szellemi táplálékhoz, és csupán azoknak a szörnyű ösztöntörekvéseknek a hálójában vergődik, melyek immár teljesen a hatalmukba kerítették.

Néhányan közülünk attól való rettegésünkben, hogy a szex és szerelem függés teljesen szétzilálja az életünket, eljutottunk arra a pontra, hogy hajlandóvá váltunk a feltétel nélküli megadásra. Úgy döntöttünk, hogy MUSZÁJ leállnunk. Most szembesülünk a tehetetlenség másik oldalával: azzal a paradoxonnal, hogy a kontrollra való képtelenség beismerése a felépülés kezdete.

A legtöbben számos stratégiát kipróbáltunk viselkedésünk irányítására annak érdekében, hogy függő létünk valahogy harmonizáljon a társadalom tagjaként élt „másik” életünkkel. Szakítottunk egy bizonyos szeretővel, hogy aztán - olykor igen rövid időn belül - egy másikba „essünk bele”. Abbahagytuk a maszturbálást, vagy éppenséggel elkezdtük a másokkal élt szexuális élet helyett. Megváltoztattuk a szexuális vonzódásunk irányát, vagy olyanokkal kerestük a kapcsolatot, akik szexuálisan kevésbé voltak vonzóak számunkra. Más városba költöztünk, magunkban fogadalmakat, barátaink és szeretteink előtt esküt tettünk. Féltékeny, gyanakvó szeretőinkkel házasságra léptünk, vagy elváltunk, hogy megfelelőbb társra találjunk. Vallási megtéréseink voltak, vagy a szerzetesi életet választottuk, ahol nincs mód a szexuális életre. Mély érzelmi elkötelezettséget kerestünk, megpróbáltuk kiegyensúlyozni az egyik kapcsolat intenzitását egy másvalakivel elkezdett másikkal. És így tovább, a végtelenségig.

Bármilyen erős meggyőződéssel követtük is őket, ezek a stratégiák mindig újra a tüneteink kiéléshez vezettek. Ha voltak is kezdeti sikereink függő viselkedésmódunk visszafogásában, hamar önhitté váltunk, és elhitettük magunkkal, hogy most már „uraljuk” a helyzetet. Ez pedig csökkentette éberségünket, így - néha hónapokkal vagy hetekkel, de a legtöbbször pár nappal vagy órával később - újra belesüllyedtünk a mocsárba.

Kétségtelen ténnyé vált, hogy sikertelenül próbáljuk meg irányítani függőségünket, hogy elvesztettük felette a kontrollt. Újra és újra megtapasztaltuk azt a tudatállapot változtató hatást, ami elvette az erőnket, hogy megszabaduljunk szex és szerelem függésünktől. Így jutottunk el végre kellő alázat révén a szex és szerelmi függés feladásának a kapujába, bár nem tudtuk biztosan, hogy egy ilyen megadás egyáltalán lehetséges.

Maga a függőség erősen kikezdte azt a hajlandóságunkat, hogy megpróbáljunk megszabadulni betegségünktől. De a végén – megint egyszer - elég kétségbeesetté váltunk ahhoz, hogy újra megpróbáljuk kiszabadítani magunkat. Kezdtük felismerni, hogy tehetetlenek vagyunk, és nem csupán bizonyos szexpartnerekkel, szeretőkkel vagy helyzetekkel szemben. Magával a függő mintázattal szemben bizonyultunk tehetetlennek, amire a jelenlegi konkrét esetek csak újabb példákat jelentenek.

A függőség kezelésével kapcsolatos összes korábbi gondunk abból eredt, hogy alábecsültük állapotunk kétségbeejtő súlyosságát. Amikor csak egy különösen veszélyes vagy kínos helyzetből akartunk kimenekülni, nem fogtuk fel, hogy az adott bonyodalom egy átfogóbb mintázatra utal, annak a következménye. A szex- és szerelmi függés valódi feladása nem csupán azt jelenti, hogy hajlandók vagyunk az éppen fennálló kellemetlen helyzetből kilépni. Sokkal inkább azt, hogy hajlandóvá válunk feladni azt az egész megszállott életstratégiát, amit a szexuális- és szerelmi függés diktál. Ha csupán egy bizonyos kellemetlen helyzetnek vetünk véget, anélkül, hogy szakítanánk az egész függő mintázattal, vissza fogunk esni.

Amikor szembenéztünk saját függőségünk mintázatával, kezdetben némi lelkesedést érezhettünk amiatt, hogy az S.L.A.A.-ban minden egyes tag maga fogalmazza meg saját szex- és szerelmi függőségének megjelenési formáit. Ezért sokan közülünk titokban arra a meggyőződésre jutottak, hogy majd úgy „fogalmazzák meg” függőségi tüneteiket, hogy más formában azért továbbra is kiélhessék azokat. Elegendő, ha csupán a legzavaróbb viselkedést nevezik függőnek, nem szükséges „a teljes étlapot” felsorolni.

Ha például azt állítjuk, hogy a mi „alapvető” tünetünk az exhibicionizmus, és csak ezt tekintjük saját függő mintázatunknak, akkor könnyen azzal áltathatjuk magunkat, hogy a legutóbbi, prostituálttal létesített szexuális kapcsolatunk tulajdonképpen nem is a függő mintázat része. Azzal ámíthatjuk magunkat, hogy egy ilyen újítás már a kilábalásunk része, mivel immár nem csupán magányos szexuális cselekedetekre vagyunk képesek. Ennek az ellenkezője is igaz lehet azok esetében, akik csupán saját sűrű partnercserélgetéseiket tekintik a maguk számára függőséget okozónak. Olyan magányos tevékenységekbe kezdenek, mint a maszturbálás, a voyeurizmus, vagy az exhibicionizmus, és ezeket javulásnak állítják be, mondván így nem vonnak be közvetlenül másokat is a betegségünkbe.

Ezek a kísérletek éppoly hiábavalóak, mint mikor az alkoholista átáll a sörről a borra, vagy a borról a whiskey-re, mondván, ez nála már a „javulás”. Akik a szex- és szerelemfüggés meghatározásával kapcsolatban megpróbálták ily módon becsapni magukat, előbb-utóbb visszaestek korábbi viselkedésükbe, vagy igen nagy bajba kerültek „előrelépésük” miatt. Kemény leckék sorából tanultuk meg, hogy nem lehet „félig megadni magunkat”. Nem használhatjuk fel önző célokra azt a szabadságunkat, amit saját függő mintázatunk meghatározásában élvezünk. Függőségünk olyan valóság, ami minden rövidlátó, kényelmes meghatározástól függetlenül létezik. Ha a tüneteink személyes meghatározásakor kihagyunk bizonyos viselkedésmódokat, akkor bizonyosan vissza fogunk esni függő mintázatunkba.

A szex- és szerelmi függés kiélésének kínja vitt rá bennünket az 1. lépésben megfogalmazott beismerésre, hogy „tehetetlenek vagyunk szex- és szerelmi függésünkkel szemben”, és hogy képtelenek vagyunk életünk irányítására, amíg meg nem szabadulunk tőle. Végre eljutottunk a feltétel nélküli megadáshoz. A függő mintázatunk részének tekintett viselkedésmódjaink minden formájától „csak a mai nap” tartózkodunk, és ez a bizonyíték arra, hogy megadásunk valóban feltétel nélküli. Ha elsődleges függőségi problémánk a kényszeres szerelem-függés volt, akkor megszakítottuk vagy meglazítottuk a kapcsolatunkat „partnereinkkel”. Ezt nem a magunk vagy mások megbüntetésének céljával tettük, hanem annak felismerése okán, hogy ezek vesztes helyzetek. Sokan megsejtettük, vagy megértettük, hogy meghatározatlan ideig egyedül kell élnünk, mialatt megértjük a betegségünket, és megtanuljuk a vele való együttélést. A szex- és szerelmi függőség valamilyen formájának a gyakorlása csak megszakíthatja a felépülés folyamatát. Ha valaki, akit „nélkülözhetetlennek” éreztünk, épp most „rúgott ki” bennünket, akkor a megadás azt jelentette, hogy elfogadtuk a veszteséget, és lemondtunk a bosszúállásról vagy a játszmázásról. És azt is jelentette, hogy érzelmi sérüléseinkre - életünkben talán először – nem egy új társ karjaiban kerestünk vigaszt!

Egyéni vágykiélési mintázatainktól függetlenül immár mindannyian hajlandóvá váltunk bármire annak érdekében, hogy csak a mai nap józanok maradjunk. Ez egyoldalú döntés volt. Nem függött házastársaink, szeretőink, vagy szex-partnereink együttműködésétől vagy annak hiányától. Átadtuk magunkat – most nem a következő szexpartnernek vagy érzéki fantáziának - , hanem annak, ami bennünk történik. Paradox módon ez a hajlandóság nem az erőből eredt, hanem annak bizonyosságából, hogy ha folytatjuk függő viselkedésünket, akkor annak súlyos következményei lehetnek. Ahogy elhagytuk a régi mintázatokat, azok a fájdalmas érzések, amelyeket eddig mindig megpróbáltunk elkerülni, egy sor olyan belátást hoztak magukkal, amelyek immár a 2. lépés ajándékai voltak.

Frissítve: 2007.09.21